4.rész- A titkos ajtó

A levegő megdermedt. Senki sem szólalt meg. Nem tudtuk mibe keveredtünk bele. Amirának k
önny
csepp ült a szemébe,amit végül több száz követte. Öt kamasz megoldhatja talán a rejtélyt? Nem hiszem. Ilyen nem létezik. Ezek csak a könyvekben vannak.
- Ez nem lehet... - motyogta maga elé Amira - Nem lehet! - üvöltötte. Ő az akiről meséltek. A legnagyobb testvér - A saját szememmel láttam, hogy nincsenek ott. Azt ahogy édesanyám fekszik holtan kiesve az ablakon. Tizenkét éves voltam - sírta el magát majd leroskadt az egyik sarokba - Nem lehet, hogy ők azok és élnek. Akkor szóltak volna nekem - motyogta maga elé.
- Nathaniel, vidd fel a szobájába. Mi majd megkeressük az Esmeraldás levelet - súgtam oda neki, aki nővérét felsegítve,elindult kifelé a hatalmas faajtón. Megértem őt. De legalább ő ismerte a szüleit. Én még annyit sem kaptam,mint ő.
- Baj van? - nézett rám két legjobb barátnőm.
- Nem... Keressük inkább azt a levelet! - indultam el a további polcok keresésére.
- Lányok, itt van valami! - kiáltott fel Lolita, miközben lefújta a hatalmas porréteget a lapról. Egy fekete fehér kép volt. Rajta Ő és valami Christian Jelous volt rajta,amint Esmeralda át ad neki valamit.
- Ki az a Christian Jelous? - kérdeztem értetlenkedve. A lányok csak egymásra néztek, és szinte egyszerre vágták rá.
- Ő már meghalt, de a fia, Will,  a hercegnő suli kórusvezetője - mondták. Egy kicsit ledöbbentem, ugyanis azon a képen valahogy még diáknak néztem volna.
- Aki mellesleg irtó cuki - tette hozzá Serena. Én csak elmosolyodtam rajta, és nevettem egyet.
- Szerintetek Ő tud valamit az apjáról? - kérdeztem, reménykedve, hogy közelebb kerülök hozzá.
- Biztos vagyok benne, de szerintem lépj be a suli kórusba. Úgy közelebb tudnál kerülni hozzá - vetette fel ötletét Lotta.
- Úgy is üresedés van - húzta tovább az agyam Serena.
- Oké, oké. Holnap elmegyek a meghallgatásra! - adtam be a derekam - Viszont menjünk vissza, ugyanis dél van, és én már éhen halok! - karoltam legjobb barátnőimbe, majd a hatalmas csigalépcsőn felfelé haladva elmentünk az ebédlőbe, ahol lassacskán a "diákok" gyülekezni kezdtek.
- Te! - kezdett el felém közeledni Esmeralda, aki felrángatott az asztaltól, úgy, mint a rajtam kívül többi tíz udvarhölgyet. Kezemet erősen szorította, mint ha félne tőlem. Kezünkbe nyomott egy - egy tálcát, majd azt mondta szolgáljuk ki őket. Először innivalót kellett kivinnünk. Lotta és Serena szomorúan néztek rám, úgy szint, mint Nathaniel. a következő a leves volt, amit nekem Ellinornak kellett kivinnem. Már éppen leakartam tenni neki, amikor is meglökte a tálcám, így a leves a ruhámra borult.
- Upsz! - tette szája elé kezét, mintha nem tett volna semmit, majd hangos nevetés töltötte be az egész szobát. Egy könnycsepp csordult ki a szememből, amit több száz követett. Megalázó volt. Kiszaladtam a helyiségből, egyenes az egyik közeli wc-be. Hallottam, hogy a lányok utánam akarnak szaladni, de Esmeralda nem engedte nekik. A mosdókagylónak neki támaszkodva néztem bele a tükörbe. Sminkem elkenődött, ruhám leveses volt, hajam csapzott. Nem egy olyan lányt láttam, amilyen tegnap voltam. Aki boldogan futosgált a locsoló alatt, vagy aki éppen a csillagokat nézte. Őszintén? Össze törtem. Darabokra. Megaláztak. Valakinek fel kéne állítania a mélyből. Megtörölve az arcomat befutottam a szobámba. Hála Istennek, ma egyedül leszek, mivel a hercegeknek és hercegnőknek, ma valami gyakorlat van. Kinyitva az ablakot, megéreztem a hűvös őszi levegőt. Leveses ruhámat levetve felvettem a legkényelmesebbet, hiszen tudtam, hogy nem kell mennem sehova és nem fog senki sem látni. A fürdőbe vettem először az irányom. Lemostam a már amúgy is elkenődött sminkem, majd gyönyörűen befont hajamat szét bontottam, és egy laza kontyba felfogtam. A nagy sietségben levertem a tegnap vitt kis táskámat, amiből Nathe pólója esett ki. Magamhoz szorítva, mélyen beszívtam az illatát. Pár pillanatra elfelejtettem mind azt ami velem történt. Levettem a mostani rózsaszín pólómat, majd felhúztam a kezemben tartottat. Kerestem hozzá egy szürke melegítőt, majd a szekrény alján talált fehér kis belebújós mamuszt. Leültem az ágyamra és csak gondolkodtam. Az idilli pillanatot, drágalátos telefonom zavarta meg. Először azt hittem, hogy Lotta, vagy Serena írt de nem. Egy ismeretlen számtól kaptam az üzenet.
Ismeretlen szám: Wolim! Hallottam hírét, hogy megtaláltad azt a bizonyos képet. Fontos, hogy lépj be az iskolakórusba, hiszen édesanyád hangját örökölted. De mindegy is, nem ez az igazi oka amiért írtam. Most nem fogom megadni pontosan hova is kell menned egy kis rejtvényt adok neked: Borítója puha vagy kemény,betűket rejt lapjai belsején,azokból állnak össze a történetek,melyeket este olvasnak föl neked. Próbáltam könnyűt írni, viszont ha ott vagy vedd jól szemügyre a T3-as könyvespolcot. Csók: Tündérkeresztanya
A fejtörő tényleg könnyű volt, hiszen a könyvről beszélt, amihez hozzá lehet csatolni a könyvtárat. Úgy ahogy voltam, elindultam a könyvtár felé. Annyira siettem, méghozzá lehajtott fejjel, hogy csak neki mentem valaminek. Vagyis inkább valakinek. Pontosabban Nathanielnek.
- Hova, hova ilyen sietősen? - állított meg - Az én pólómban? - állapította meg, miután hosszasan végig nézett rajtam.
- Éppen... a... konyhába indultam - próbáltam eltakarni vöröslő arcomat.
- Rosenda... - emelte fel állam - Nekem nem tudsz hazudni - nézett bele mélyen a szemembe. Egy kicsit félre húztam, hogy eltudjam mondani neki miről is van szó.
- Ma kaptam egy sms-t. Egy ismeretlen számtól. Ugyanaz írta aki, a levelet hagyta a ruha mellett. Most a könyvtárba kell mennem - suttogtam neki alig hallhatóan.
- Veled megyek - közölte velem, majd elindult a könyvtár felé. Hirtelen le sem tudtam reagálni mi történik, így csak álltam - Jössz? - mosolygott, amire én csak oda futottam hozzá, majd nevetve magam után húztam. Pár percen belül, már ott is voltunk a hatalmas helyiség előtt. A könyvtárosnő észre sem vette, hogy bejöttünk mivel aludt. Vagy meghalt. Nem tudom. Elindultam egyenesen a T3-as polchoz. Vajon miért pont a T3-ast kell megnéznem? Ezen gondolkozva, hirtelen megállt tekintetem egy könyvön. A könyv címe a Tizenhárom okom volt... Tavaly olvastam el a könyvet,de imádtam. Kiakartam húzni, amikor hirtelen  a polc ketté vált. Mögötte egy ajtó volt.
- Nathaniel... - dermedten állva szóltam hozzá. Oda sétált hozzám, majd ő is csodálkozva nézte a hatalmas faajtót.
- Be megyünk? - kérdezte.
- Én félek Nathe... - suttogtam neki, amire Ő csak össze kulcsolta a kezünket. Felnéztem rá, mire csak elmosolyodott. Viszonoztam neki a kedvességet, majd rátettem a kilincsre a kezem. Lenyomtam.